In order to view this object you need Flash Player 9+ support!

Get Adobe Flash player

Powered by RS Web Solutions

Ma 2017. december 12., kedd, Gabriella napja van. Holnap Luca és Otília napja lesz.

Jézus legszebb és legmeghatóbb példabeszédei közé tartozik a „Tékozló fiú” története… A fiatalember kikéri az apai örökséget, aztán világgá megy. Elpazarolja az ingyen kapott pénzt, eltékozolja az apjától kicsikart vagyont. Tékozlásának rövidre szabott örömei után jönnek a szomorú évek. Jön az éhezés, a kizsákmányolt élet, meg kell tapasztalnia, milyen iszonyú az atya nélküli lét.

Ebből a testi-lelki mocsárból emeli föl a fejét, amikor elhatározza, hogy „fölkelek és atyámhoz megyek”. Tisztában van önmagával. Tudja, hogy nem méltó már a fiúságra, eljátszotta a becsületét, szíve mélyén mégis reméli, hogy odahaza befogadják őt.

Felülvizsgálni az elrontott múltat és elindulni a jóhoz, különösen szép emberi tulajdonság. A keresztény kultúra ezt a döntő lépést, ezt a száznyolcvan fokos fordulatot megtérésnek nevezi.

Megtérésünk előtt hajlamosan vagyunk úgy nyilatkozni, hogy nekünk „nincs is bűnünk”, mi nem követtünk el semmi rosszat.

A megtérés a szellem világosságának pillanata, az önismeret tisztaságának perce, a fényes tükör, amelyben olyannak látjuk arcunkat, amilyen valójában.

A bűn szétszórtságából a bűnbánat összeszedettsége vezet ki bennünket.

A tékozló fiú egy moslékos vályú mellett jön rá az elhagyott atyai ház értékeire. Nincstelenségéből nőtt a vágyakozás a „kincses ház” után, végső elbizonytalanodásából született a biztonság kívánsága, reménytelensége lett a remény ébresztője, hajléktalan volta idézte föl szívében az otthon képét.

Isten az embert szabadnak teremtette, nem akart dróton rángatott marionett-figurát csinálni az emberből. A szabadságnak azonban megrázó lehetősége van, és ez a bűn.

A bűn az a szabad, személyes döntés, amellyel Isten akaratát, óhaját, kívánságát szándékosan visszautasítjuk. Nem vagyunk hajlandóak a jó szolgálatra, mert nekünk itt és most nem tetszik az, tehát megyünk a magunk feje után, ha törik, ha szakad.

Még közelebb jutunk a bűn lényegének tisztázásában, ha a szeretet fényénél vesszük szemügyre.

Ha a szeretet töltené be az életünket, akkor nem is kellene bűnről beszélnünk. A szeretet nem ismeri a bűnt. Jézust még ellenfelei sem tudták bűnnel vádolni, azért, mert Ő a tiszta szeretet volt, benne „Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete” jelent meg (Tit.2.11.), s megélte az egész világnak, hogy lehet – és csak a szeretetnek szentelt életmóddal lehet – bűn nélkül élni.

A bűn: szeretethiány, súlyosabb, mint a törvénysértés. A kereszténység szellemére nem ülhet rá a jogászi méricskélés, hiszen „szeretet az Isten, és aki szeretetben él, Istenben él és Isten őbenne” (1.Ján.4.16.)

Amíg „engedjük”, hogy Isten éljen bennünk, addig semmi közünk a bűnhöz. A bűnnel „kiüldözzük” magunkból az Istent, mert ellene mondunk a szeretetnek, s ha nem élünk szeretetben, akkor Istennek nincs „élettere” bennünk.

János apostol első levelében remekül érzékelteti a különbséget a törvénytisztelő régi szemlélet és az újszövetség emberének felfogása között. „Mindaz, aki bűnt követ el, megszegi a törvényt, mert a bűn törvényszegés. Tudjátok, hogy ő (azaz Jézus) azért jelent meg, hogy elvegye bűneinket. Őbenne nincs bűn. Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik. Aki viszonyt vétkezik, nem látja őt és nem is ismeri.” (1.Ján.3.4-6.)

A Jézussal való egység szűnik meg, valahányszor a rossz mellett döntünk. Amíg összhangban vagyunk Jézussal, addig a bűn nem talál bennünk helyet.

Szent Pál apostol rómaiakhoz írt levelében világosan kijelenti, hogy „aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt. Ezeket a parancsokat: ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, (hamisan ne tanúskodjál) másét ne kívánd, s a többit mind ez az egy foglalja össze: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet” (Róm. 13. 8-10).

A bűn mindig szeretet nélküli állapot, azaz „istentelen” élet. Ennek a szakadásnak, a bűnös magányának, az Istentől elszakadt életnek ősi okozóját a Biblia Sátánnak nevezi. A Sátán az „őskígyó”, a gonoszság nagykövete.

           

Az első terrorista

Azt nevezzük így, aki nem akarja, hogy oda jusson az ember, ahová meghívást kapott Istentől.

A költő Babits védőszentjéhez, Szent Mihályhoz fohászkodik erőért, hogy a létünket újra meg újra bomlasztó fenevaddal fölvehesse a küzdelmet:

 

„Kinek nevével élek, kardos angyal

önts hevet belém, kígyóval csatázni

önts hitet belém, ördöggel vitázni

önts, megbirkóznom az örök varanggyal.”

(Babits: Szent Mihály)

A személyes gonosz: történelmünk első terroristája. Ez a terrorista az emberiség Istenhez vezető „járatának” gépeltérítője. Álarcainak félelmetesen gazdag gyűjteménye van, s általában akkor ismerjük föl, amikor már becsapott bennünket. Működése megcáfolhatatlan realitás. Találkozhatunk vele az életünkben, a környezetünkben és a történelemben is.

Életünk és a gonosz

Az emberi lét legfőbb drámája a jóság és gonoszság küzdelme.

„A méregkeverő” című regényét Baudelaire szavaival kezdi: „Uram irgalmazz. Irgalmazz az őrült férfiaknak és az őrült asszonyoknak. Ó, Teremtőm, hiszen nem is lehetnek szörnyetegek a Te szemedben, aki egyedül tudod csak miért ilyenek, hogyan váltak szörnyeteggé, s hogyan kerülhették volna el, hogy azzá legyenek.”

Ennek a regénynek főhőse egy asszony, aki megmérgezi a férjét. A világ szemében tehát egyértelműen ő a bűnös! Csak Mauriac képes megértetni velünk, hogy ez az asszony valójában áldozat, akit férje és annak családja egy életen át módszeresen mérgezett.

A bűn sokkal bonyolultabb valóság, mint ahogyan a napi hírekben beszámolnak róla. A bűn megfejthetetlen titok egészen addig, amíg el nem olvassuk a Bibliában a bűnbeesés történetét. A nagy gondolkodónak, Pascalnak is ekkor nyílt meg a szeme, hiszen mindig is tapasztalta, hogy a körülötte levő világban minden „az elvesztett Istenről és a romlott természetről beszél”.

Egy ismeretlen hatalom mindjárt az induláskor felszállt a sorsunk járatára, hogy a helyes iránytól eltérítse. Azóta – Babits szavait használva – bűneink, „mint a hű kutyák” utánunk jönnek, s nagyon nehéz őket elzavarnunk, azóta nehéz „jónak lenni” a Földön.

Környezetünk és a gonosz       

A bűn nehézségi erejét nap mint nap tapasztaljuk a környezetünkben is. Rosszra csábítani valakit sokkal könnyebb vállalkozás, mint jóra vezetni.

„Minden szeretetnek egyetlen vágya, hogy megszólalhasson, de bátortalansága visszariasztja. A szeretet félénk. S ez a világ tragédiája” (B. Shaw)

           

A történelem és a gonosz

Vörösmarty Mihály „sárkányfogvetemény”-nek nevezi az emberfajt, s helyzetét reménytelennek tartja. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a történelem a legszörnyűbb, a legtöbb halottat követelő „krimi”. A bőséges választékból gondoljunk csak három lövésre. Az egyik golyó J. Kennedy testébe fúródott, a másik M. Luther King lelkész oltotta ki, a harmadik a római pápa szívét célozta meg. A gonoszság fegyverei azóta is állandó készenlétben állnak az igazság, a béke és a szeretet ellen.

Az erőszakra nem erőszak a válasz. A terroristát nem lehet terrorizmussal legyőzni. A Sátánt nem sátáni módszerekkel vehetjük üldözőbe. A rossz fölötti egyetlen elképzelhető diadal, a minden képzeletet felülmúló isteni jóság.

De mi van akkor, ha valaki nem igényli ezt a jóságot? Erőszakkal senkit sem lehet megszabadítani a rossztól, csak a „reményteli eset”, aki szabadulni szeretne a bűn fogságából.

           

A büszke bűn természetrajza   

„Jól tudom, és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani, és az ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vétkeznek majd. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak a szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek” (Thomas Mann: Törvény).

Nem a törvény betűit féltem. Az értékek miatt aggódom. Azt a fejlődést hiányolom, amiről József Attila írt. Ő kezdetben meseként hallgatta a bűnről szóló tanítást, aztán beismeri: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem” (József Attila: Én nem tudtam).

Ma már semmi sem szörnyűség. Nincs többé bűnös. Hívják a pszichológust, kimutatja a gyermekkori ártalmakat, és a galeri tagjából perceken belül áldozat lesz… Hívják a szociológust, s bebizonyítja, hogy „negatív tendenciát mutatnak a gyermek társadalmi összetevői”, nem tehet arról, amit csinált. A páciens eközben jóízűen forgatja szájában a rágógumit, láthatóan élvezi, hogyan tanakodnak fölötte, s várja a gyógyszert. Ha valaki arról faggatja, bánj-e, amit elkövetett, értetlenül néz a kérdezőre. Tessék lefordítani neki a szót! Magyarázzák el, mit jelent az, hogy bánat!

Erről nem hallott még.

Az emberi kincsek őrzését nem egy szuper zár szavatolja, nem a Hungária Biztosító vállalja, hanem Isten megbocsátó jósága, amely egyetlen sóhajra, a megszabadulás vágyának első kifejezésére a legtöbbet, az üdvösséget ajánlja föl.

Amilyen keményen elutasítja Jézus a bűnt, olyan gyöngéd a bűnösökhöz. Ő különbséget tud tenni bűn és bűnös között. A bűnre határozott „nem” a válasza, a kísértést azonnal visszautasítja, egy percre sem engedi szívközelbe, de szóbaáll a bűnösökkel, sőt barátként beszél velük.

Jézus tudja, hogy az orvos nem az egészségeseknek kell, ezért látogatja oly nagy szeretettel a lélek betegeit, ezért a bűnösök barátja.

Isten nem törődik bele az ember kudarcába. Ő nem tud „fittyet hányni” a bűnösre. Ő nem az a zordon apa, ki gúnyolódva mondja gödörbe esett gyermekének: „világosan megmondtam, hogy ne menj arra, most aztán maradj nyugton, te kerested a veszted!”

Jézus utánamegy az elveszett báránynak, keresi az elgurult drachmát, aggódik értünk.

Isten a bűnöst nem megbüntetni, hanem megmenteni akarja!

Emberi ésszel fölfoghatatlan megbocsátó szeretetét, ingyenes önajándékozását kegyelemnek hívjuk.

„Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint halálthozóan uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás révén a kegyelem is a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm. 5. 21.)

A bűnösök iránti isteni irgalom Jézus életének minden mozzanatában – szavaiban és cselekedeteiben – nyomon követhető.

           

Jézus és a bűnös

Jézus a bűn legfőbb ellenfele, aki működésének első percétől azt hirdeti, hogy tartsunk bűnbánatot. És ugyanez a Jézus a Sátán megalázója, akihez árnyéka sem fér  a rossznak, minden erkölcsi rendszer megalapítójánál irgalmasabb szívű a bűnösök iránt.

János elítéli a bűnt, de nem ítéli el a bűnöst. Ő tudja, hogy az ítélet nem megoldás önmagában. Tudja, hogy a bűnt nem lehet tisztára mosni, de a bűnöst igen. Az elkövetett vétek nem vonható vissza, hiszen múlt időben van, de az őszintén megbánt vétek, még ha skarlátvörös is, fehérré válhat, mint a hó, mert „jelen időben” van. A múlt összes szennyese kimosható a bűnbánattal.

A bánatban éppen azt vallja meg a bűnös, hogy „nem ért egyet” azzal a régi emberrel, aki vétkezett. A bűn nem végállomás, mondja a bánatra érett emberek ajka. Minden bűnre van orvosság, de a gyógyszer a „bűnösök zsebében” rejlik, nekik kell elővenni és „beszedni”, hogy lehetővé váljék a megbocsátás.

Bármiféle bűnt követett el valaki, Jézus nem a bűnök lajstromára, hanem a bűnös könnyeire figyel… Könnyei által tisztul meg Mária Magdolna, könnyek gyógyítják Péter tagadását, könnyek emelik égbe a jobb oldalán álló latort.

Jézus azokkal vállal azonosságot, akik nem önmagukban bizakodnak, hanem Isten irgalmában reménykednek, Jézus azok barátja, akiknek a bűn nem kikötő, hanem átkos teher, amitől szeretnének megszabadulni.

Az Újszövetség egyik legszebb üzenete: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Ha erre a kijelentésre megsértődnek az „igazak”, akkor megérdemlik. Mert igazak nincsenek. Csak magukat igaznak képzelő emberek vannak.

Elítélni a bűnt és irgalmasnak lenni a bűnös iránt: isteni tulajdonság. A négy evangélium ennek a megbocsátó jóságnak a bizonysága.

A gyónás ajándéka

Jézus emberi jelet – fogható bizonyosságot – ajándékozott az szentségekben. A bűnbánat szentsége a tisztulásra vágyó ember ősi igényére felel.

A szív békéjének feltétele a „ne haragudj!” kimondása. Ezt a békességet nem lehet csak úgy „magunkban” elintézni. A megsértett szeretetet csak a megújított szeretet gyógyíthatja meg. A szeretet megújításának szentsége: a gyónás.

Meg kellene érteni, hogy jobb ritkán jól gyónni, mint gyatrán, de rendszeresen. A „lelki életet” nem lehet automatizálni. Az igazi gyónók általában „szabálytalanul” gyónnak. „Beesnek” az atyai ház ajtaján, mert tékozló fiúnak tartják magukat és hazamenekülnek.

A gyónást nem lehet szabályokhoz kötni. Mihelyt előírásos gyakorlattá válik, lényegét veszti el.

A bűnbánat szentsége attól szentség, hogy valaki ki akar lépni a sárból, megunja a disznóól szagát és kimondja a boldogító döntést: haza szeretnék menni az atyámhoz.

Nagyszerű élmény visszatalálni Istenhez és visszatalálni önmagunkhoz. És ez a honvágy sohasem veszhet ki a szívünkből.

Ez az igény a család igénye is. Hiszen egynek békétlensége felboríthatja az egész család szeretet-egyensúlyát. A bűnbánat szentsége nem magánügy! Felelősek vagyunk egymásért, s ezért nem mindegy, hogy milyenek vagyunk egymáshoz.

           

A gyónás a kiengesztelődés szentsége

A szentmisében – áldozás előtt – van egy gyönyörű jelenet. Jézus terített asztala várja az egybegyűlteket, s mielőtt megtörténne a szentségi találkozás, az egymás mellett ülők vagy állók kezet fognak és a pap felhívja figyelmüket a nélkülözhetetlen döntésre: „engesztelődjetek ki szívből egymással!”

A kezet szorítók válasza egyértelmű : „legyen békesség köztünk mindenkor”. Ha nincs meg ez a békesség, akkor kár volt áldozni.

A Szeretet Forrásához csak megbékélt szívvel járulhat az ember.

Jézus világosan megmondta: „Ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán jöjj vissza és ajánld föl ajándékodat…” (Mt. 5. 23-25.)

Milyen nehezen ejtjük ki a szót, hogy „ne haragudj!”. Mekkora erőfeszítésbe kerül azt mondanunk, hogy „bocsáss meg!”. Pedig éppen ezek a szavak lennének Istenhez és emberhez fűződő kapcsolataink megőrzői. Ezek a szavak mentik meg a barátságot és a szerelmet. Mert Istennel nem lehet „különbékét” kötni. Amíg egy emberrel haragban vagyunk, addig hiába megyünk a gyóntatószékbe.

Az Úr titkait csak úgy ünnepelhetjük méltóképpen, ha a lelkiismeretünk tiszta. 

 

Időjárás jelentés

Hirdetés

Hirlevélre feliratkozás







Patikakereső

Weboldal készítés

Hirdetés