In order to view this object you need Flash Player 9+ support!

Get Adobe Flash player

Powered by RS Web Solutions

Ma 2017. október 17., kedd, Hedvig napja van. Holnap Lukács napja lesz.

hexameterek                                               József Attila: Hexameterek
                                               Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
                                               elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
                                               buggyan a lé, a csatorna felé fordul, csereg, árad.
                                               Illan a könnyű derű, belereszket az égi magasság
                                               s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra. 
 

Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.

Victor Hugo: A nyomorultak I-II. (regény)

victorhugoanyomorultak

 

Az író több mint egy évtizedig, 1850-től 1862-ig tartó száműzetésében született talán legismertebb regénye, A nyomorultak. Az alaptörténet egyszerű: Jean Valjeannak, a szökött fegyencnek nem bocsát meg a társadalom, s a férfinak emberfeletti erőfeszítésébe kerül, míg végre sikerül "rendes emberré" válnia. Ellenfele Javert rendőrfelügyelő a külsőséget, a látszatot istenítő burzsoázia tipikus képviselője, aki végül is belátva kudarcát, öngyilkos lesz. Az izgalmas fordulatok, a különleges helyzetek és a végletes jellemű szereplők a romantika egyik legnagyobb alkotásává teszik a regényt.

Victor Hugo a francia romantika legnagyobbja, még életében az emberség, a szabadság, a köztársaság jelképévé vált. Kedveli a monumentalitást, a történelmi eseményeket felejthetetlen freskókban ragadja meg, az olvasót látványos tájleírásokkal, bőséges szóáradattal, bravúros borzalmakkal ragadja el. Ő maga is monumentális, mint Jean Valjean, fizikai értelemben elképesztően nagy és még annál is többet evő ember volt. Ezzel egyenes arányban fáradhatatlanul ontja magából a bő szavakat, verseket, drámákat, regényeket, tanulmányokat. Hősei nem királyok, lovagok, történelmi személyek, hanem kisemberek, akiket a halhatatlanok sorába tud emelni, önmaga mellé a Pantheonba, ahová halálakor hétmillió francia kísérte el. A csodákban nem hívő emberek stilizált jellemének, a sötét kontraszt eszközével éles fénybe emelt sorsok és emberi jóságok mesélője.

Victor Hugo: A Notre-Dame-i toronyőr (regény)

a notre dami toronyor

Lépj be a középkori Párizs árnyakkal teli világába, és ismerd meg Quasimodót, a Notre-Dame-székesegyház groteszk harangozóját, Claude Frollót, a gyötrődő főesperest, Esmeraldát, a szépséges cigány táncoslányt, valamint a jóképű Phoebus kapitányt, aki elhiteti Esmeraldával, hogy szereti. A bűn, a szerelem, a remény és a megváltás e sötét és elgondolkodtató meséje izgalmas szórakozást ígér.

 

 

a neveto emberVictor Hugo: A nevető ember (regény)

Ursus és Homo jó barátságban élt egymással. Ursus ember volt, Homo farkas. Természetük egyezett. A farkasnak az ember adott nevet. Valószínűleg maga választotta saját nevét is. Ő megelégedett az Ursus névvel, a Homo nevet pedig megfelelőnek találta az állat részére. Az ember meg a farkas összeállt, sorra járták a vásárokat, ünnepeket, megálltak az utcasarkokon, ahol a járókelők összecsődülnek, s mindenütt, ahol a nép szükségét érzi, hogy bolondságokat hallgasson, és kuruzslószereket vásároljon. Így kezdődik Hugo romantikus regénye, mely a 17. század végi Angliában játszódik. Ursus egy téli napon gyermeket talál, akinek a száját úgy megcsonkították, hogy szüntelen nevetni látszik. Mellette vak kislány üldögél. Ursus mindkettőt magához veszi. Mikor a gyermekek felnőnek, egymásba szeretnek. Közben kiderül, hogy a fiú egy lord fia, s el kell foglalnia helyét a Lordok Házában. Heves vádbeszédet mond az elnyomottak védelmében. Eleinte megbotránkozást kelt vádjaival, de örökké nevető arca és a komor mondanivaló közötti groteszk ellentét végül is gúnyos nevetést vált ki a lordokból. A nevető ember levonja a következtetést, undorral hagyja ott a főúri pompát, és hosszú távollét után visszatér szerelméhez, aki a karjai között hal meg. A nevető ember figurája olyan későbbi alkotókat ihletett meg, mint J.D. Salinger, H.G. Wells és az ő groteszk vigyora inspirálta a Batman-sorozat Jokerének megalkotását is.

tihanyi kalmanTihanyi Kálmán (Üzbég, 1897. április 28. – Budapest, 1947. február 26.) fizikus, villamosmérnök, feltaláló, az ikonoszkóp megalkotója, valamint a plazma tv és a falra is akasztható síkképernyős tv és infrakamera feltalálója.

A Magyar Kir. József Műszaki Egyetem hallgatója.iconoscope-tv-camera 640 original

Nevéhez fűződik a teljesen elektronikus, töltéstároló típusú televíziórendszer feltalálása, amely lehetővé tette a több száz soros képfelbontást és képvisszaadást, ahogy az szabadalmai alapján világszerte megvalósult. Az új televízió alapelveit és számos kivitelezési módját 1926-ban benyújtott magyar szabadalmi bejelentésében dolgozta ki, katódsugárcsövet alkalmazva mind a kamera céljára, mind pedig vevőcsőként. Elgondolásait később továbbfejlesztve két új szabadalmi leírásban foglalta össze, majd 1928-ban szabadalmazta többek közt Magyarországon, Németországban, Angliában, Franciaországban és az USA-ban. Az amerikai Radio Corporation (RCA) a szabadalmak angliai és franciországi közzétételét követően, 1930 nyarán kereste meg, és 1931-ben kezdték meg ezek alapján a képfelbontócső laboratóriumi kidolgozását. Szabadalmait később megvásárolták.

1939-ben jelentette be teljesen lapos, valójában egy igen korai plazma televíziónak tekinthető televízióját, amely a leírás szerint keretbe foglalva akár falra is akasztható (!), s amelynek gyártását a háború után Magyarországon tervezte beindítani. A gondolattal a jelek szerint már 1933-ban kezdett foglalkozni. Egy ilyen dátumú, valamint egy már tökéletesen kidolgozott, 1936-os szabadalmi leírás (igénypontok és rajzok) kézirata maradt ránk.

helvetiusClaude Adrien Helvétius (1715. február 26. – 1771. december 26.) francia materialista filozófus volt.

Filozófiája az utilitarista alapokat teremti meg. Kulcseleme, hogy bár az embert születése óta az önérdek és az önszeretet mozgatja, a természetes egoizmus megfelel a közösségi etikának, a közhaszon legfőbb elvének: az egyéni és közösségi érdek egybeesik, az önérdeket a közösség szolgálatába lehet állítani. Állítása szerint helyes nevelés kérdése az egész, ami az egyéni érdeket a közérdekhez köti. Erősen hangsúlyozta a kultúra jelentőségét a nemzeti fejlődésben.

 

szasszorszepHallgass ide, mesét mondok!

Andersen: A százszorszép

Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott, erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát, megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta a magasban szántó pacsirta énekét.

 

Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna, pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet. "Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"
A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág, mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük. "Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom ezt a pompát!"
Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.
A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:
- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!

Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit szinte elkábított az öröm.

A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:

- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a ruhája!

Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.

Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.

Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű, éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.

- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg a szép hangú madárról álmodott.

Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről. A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a sok gyönyörűségtől.

A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ, milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.
Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta, mi következik.
- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.
- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!

- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár kalitkájába.
De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.

- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. - Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!

Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és szánakozva mondta:

- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!

"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt, mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.

Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt: megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.

Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.

Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony megvigasztalta volna szomorú fogságában.

Zenei ajánló:

Sergey Rachmaninov

http://www.youtube.com/watch?v=dbbtmskCRUY&;list=AL94UKMTqg-9AazGXqyFKt5qwg1GS6P0W0

 

oldal eleje>>>

Időjárás jelentés

Hirdetés

Hirlevélre feliratkozás







Patikakereső

Weboldal készítés

Hirdetés