In order to view this object you need Flash Player 9+ support!

Get Adobe Flash player

Powered by RS Web Solutions

Ma 2017. október 18., szerda, Lukács napja van. Holnap Nándor napja lesz.

egy-regi-nonek

                              Juhász Gyula: Egy régi nőnek
                                                                  A múltak májusába
                                                                  Eljössz-e még velem?
                                                                  A múltak májusába,
                                                                  Mely csupa szerelem.
                                                                  Az én holt ifjúságom
                                                                  A legszebbik halott,
                                                                  Az én holt ifjúságom
                                                                  Vígan föltámad ott!
                                                                  Az én tűnt édenkertem
                                                                  Csupán neked terem.
                                                                  Az én tűnt édenkertem
                                                                  Az első szerelem.

 

A játékelmélet egyik kidolgozója, a közgazdasági Nobel-díjas HARSÁNYI JÁNOS (Budapest, 1920. máj. 29. – Berkeley, USA, 2000. aug. 8.) a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Középiskolás korában ógörög nyelvből és matematikából kiemelkedő eredményeket ért el. Gyógyszertár tulajdonos apja kedvéért a budapesti tudományegyetem gyógyszerészeti karára iratkozott be, de rendszeresen látogatta a világhírű matematikus, Fejér Lipót előadásait is. Gyógyszerész diplomája megszerzése után 1947-ben filozófiai doktorátust nyert Filozófiai tévedések logikai analízise című értekezésével. 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel után lemondatták a szociológiai tanszéken betöltött tanársegédi állásáról, apja patikáját államosították. A család 1950-ben emigrált, Harsányi először Ausztráliába vándorolt ki, ahol betanított munkásként dolgozott és esti tagozaton közgazdász diplomát szerzett a Sydney-i Egyetemen. A Rockefeller ösztöndíj elnyerésének köszönhetően Amerikába ment, ahol a Stanford Egyetemen tanított és megszerezte második doktori címét. Érdeklődése egyre inkább a matematika, majd a játékelmélet felé fordult. 1994-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat, John Nash-sel és Reinhard Seltennel megosztva, az indoklás szerint A nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly-elemzésre vonatkozó úttörő munkásságáért. Harsányi azt mutatta meg, hogyan analizálhatók a nem teljes információjú játékok, azaz hogyan lehet stratégiai szituációkat vizsgálni olyan esetekben, amikor a szereplők nem ismerik egymás szándékát. Ilyen analízis az élet számos területén végezhető, a magán- és közszférában, politikai és gazdasági életben egyaránt. A Nobel-díj átadásakor mondott beszédében Harsányi hangsúlyozta, hogy munkájának alapja Neumann János 50 évvel azelőtt megjelent könyve volt, bár annak lényeges továbbfejlesztését, kiterjesztését végezte el. Az „információ közgazdaságtanának” kutatásához alapokat teremtő tudósként tartják számon.
Forrás: Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Székásy Miklós: Nobel-díjasunk, Harsányi János emlékére)

CHOLNOKY LÁSZLÓ, (Ozora, 1899. máj. 29. – Pécs, 1967. jún. 12.): vegyész és gyógyszerész, a karotinoidok kutatója, kromatográfiás módszer egyik első alkalmazója.
A budapesti tudományegyetemen 1924-ben gyógyszerészdoktori, majd a pécsi tudományegyetemen 1930-ban vegyészeti doktorátust szerzett. 1924-48 között a pécsi tudományegyetemen oktatott tanársegédi, adjunktusi, majd tanári beosztásban. 1948–1967-ben a pécsi orvostudományi egyetem tanára volt, 1960–64-ben a rektori megbízatást töltötte be. A szerves kémia keretében elsősorban a karotinoidok kémiájával foglalkozott, több új, általa izolált karotinoid-festék szerkezetét állapította meg. Különösen figyelemre méltók a karotinoidok növényfiziológiai szerepével foglalkozó kutatásai. A karotinoidok problémaköréből a hazai és nemzetközi szakirodalomban 75 tudományos dolgozata jelent meg. Jelentős érdeme a fentieken kívül, hogy Zechmeister László professzorral az elsők között vezette be a kromatográfiás módszert a preparatív szerves kémiába.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

A kórbonctan egyik első hazai szakembere, ARÁNYI LAJOS (Rév-Komárom, 1812. máj. 29. – Nagymaros, 1887. júl. 29.) bölcsészetet és jogot tanult; utóbbi hivatását gyakorolta is, amikor az 1831-es kolerajárvány hatására áttért az orvosi pályára. 1837-ben szerezte meg orvosi diplomáját, majd 5 évig tartó olaszországi és bécsi tanulmányútja során sebészi, szülészi és szemészi képesítést is szerzett, négy éven keresztül pedig kórbonctant is tanult, amely legkedvesebb szakterülete lett. Olyannyira így volt ez, hogy 1844-ben Pest-Budára visszatérve hat éven keresztül fizetés nélkül, saját költségén bérelt helyiségben tanította a nálunk még újdonságnak számító tantárgyat. A szabadságharcban önkéntes nemzetőr főorvos volt, ezért a későbbiekben még az ingyenes tanítást is megtiltották számára; csak 1860-ban kapott professzori kinevezést. Ő volt az első magyar kórbonctani tankönyv szerzője. Kutatásokat végzett az ödéma, a fulladás, a narkózis és a szívműködés problémáival kapcsolatban. Megszervezte a törvényszéki orvostan oktatását jogászok részére, valamint számos cikket közölt az életmentéssel kapcsolatban a Néptanítók Lapjában és szorgalmazta az életmentés oktatását a papneveldékben.
Szenvedélyes szeretettel űzött orvosi foglalkozása mellett számos egyéb dolog érdekelte. Rajzolt, festett, régészeti kutatásokat folytatott, az elsők között ismerte fel a műemlékvédelem jelenőségét. Az 1853. évi tűzvész után országos mozgalmat szervezett a vajdahunyadi vár megmentésére; elvégezte a vár felmérését és leírását is. Ő kezdeményezte Buda történeti nevezetességű helyeinek emléktáblával történő megjelölését. Pest megye számos műemlékét, templomát mérte fel; szépen illusztrált jegyzeteit levéltárakban helyezte el. Kórbonctani múzeuma számára természethű készítményeket alkotott. Alapítványt tett a legjobban fogalmazott boncolási jegyzőkönyv és a legsikerültebb szövettani készítmény évenkénti jutalmazására. Számos kórbonctani műszót alkotott – egyébként gazdag nyelvismerettel rendelkezett, beszélt angolul, görögül, németül, olaszul és héberül. Kora természetgyógyászainak tevékenységét is figyelemmel kísérte és tapasztalatairól könyvet írt.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)

szeresd-a-fat

                         Benedek Elek: Szeresd a fát
                                                    Szeresd a fát, hisz ő is érez,
                                                    Gyengéden nyúlj a leveléhez.
                                                    Ágát ne törd, lombját ne tépjed
                                                    Hagyd annak ami, épnek, szépnek
                                                    Szeresd a fát !
                                                    Ő is anya, minden levele
                                                    Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,
                                                    És gyermek minden ágacskája,
                                                    Szeretettel tekints föl reája,
                                                    Ne bántsd a fát !
                                                    Édes gyümölcsét várva várod
                                                    S te mégis letörnéd a virágot?
                                                    Szegény virág gyorsan elszárad
                                                    S te bánkódnál majd, késő bánat,
                                                    Ne bántsd a fát!
                                                    Megtépett fának nincs virága,
                                                    Mint a vak, úgy néz a világba,
                                                    Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
                                                    Mint anyád, ha elvesztene téged.
                                                    Szeresd a fát!

tavi-tunder

Grimm: A tavi tündér

Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.
- Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor.
Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.
Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár.
Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.
"Ez a tó tündére!" - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert.
A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.
- Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!
- Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot.
A molnár azt gondolta magában: "Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!"
Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.
A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.
Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:
- Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!
- Ugyan mi? - kérdezte a molnár.
- Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra!
A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.
- Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.
Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek.
- Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?
Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.
A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha.
De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.
- Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszercsak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!
Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni.
Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.
Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.
Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez.
"Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat" - gondolta.
Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már.
A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.
Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.
Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe.
Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott megtalálta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.
Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből.
Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytán a földre hanyatlott és elaludt.
Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt.
Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott.
Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.
A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte.
Nagy keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.
Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:
- Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba.
Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.
- Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.
Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén.
Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:
- Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.
Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe.
"Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!"
Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki, megvigasztalta, és azt mondta:
- Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.
Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig, egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.
S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele.
Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól.
Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól.
Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással.
Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld, rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.
Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.
Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.
Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.
A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.
- Miért sírsz? - kérdezte a társa.
- Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből!
Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.
S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.

 

oldal eleje>>>

Időjárás jelentés

Hirdetés

Hirlevélre feliratkozás







Patikakereső

Weboldal készítés

Hirdetés